Önarckép
A Tánc és Én
Gyermekkorom óta a tánc az életem. Egész kicsi gyermekként is rögtön mozogni kezdtem, ha zenét hallottam. Zenei ízlésem mindmáig vegyes. Ha szép, kellemes, ízléses alkotásról van szó, az mindmáig magával ragadja egész lényemet. A hallott hangok, dallamok beindítják fantáziámat, táncra sarkallnak.
Kicsiként mindig egy igazi, csodaszép táncosnőnek képzeltem magam, aki mozdulataival elkápráztatja a közönséget. Ha épp egy lepedő vagy függönydarab akadt a kezembe, pillangót játszottam, akinek a szellő zenél.
Ahogy nőttem- nődögéltem, ez a szerelem a tánc felé csak erősödött bennem. De lehetőségem nem adódott, hogy szervezett kereteken belül kiéljem az ezzel kapcsolatos vágyaimat. Ok rengeteg volt: távolság a várostól, szülői féltés.
Gimnáziumunkban sem volt lehetőség, hogy táncoljak, főként a kollégium zárt és (akkor még) szigorú rendszere miatt. Egy-egy suli-buli, bál adott csupán alkalmat arra, hogy táncoljak. Ekkor kezdett kialakulni bennem az a stílus, amit ma afro-táncnak hívnak. A mozdulatok tanulatlanok, de legbelülről fakadnak, önmagunkat adják, kifejezik a bennünk rejlő érzéseket, vágyakat. A természeti népek törzsi táncaihoz hasonló ez a stílus.
Főiskolás koromban sikerült végre bekapcsolódnom egy csapat munkájába. Magyar néptáncot tanultam két évig, teljes odaadással, megfeszített munkával. Így jutottam el odáig, hogy megszereztem a néptáncoktatói képesítést, amellyel gyerekeket taníthatok. Mindmáig szeretem felidézni magamban ezt az időszakot. Szép volt, tartalmas volt, de az élet rendje és módja szerint vége lett a főiskolás éveknek, a csoport feloszlott, én meg egyedül maradtam vágyaimmal.
Egy falusi kis iskolában indítványoztam, hogy a gyerekeknek több mozgási lehetőséget biztosítsunk. Mivel máshogy nem engedélyezték, délutánonként hetente kétszer aerob-dance fantázianéven kis csapatot vezettem. Negyedik osztálytól nyolcadik osztályig hirdettem meg a szakkört, de sok kicsi iskolás, sőt, egy-két szülő is beállt a csapatba... ám az iskola megszűnt. Egy budapesti iskolában folytattam, de a szerencse ott is elpártolt tőlem.
Közben újra tanulni kezdtem abban a reményben, hogy egy újabb diploma kiteljesíti énemet. Pszichopedagógus lettem. Imádtam, szerettem a hivatásomat, de még mindig hiányzott valami.
Egy nagyobb lelki válság után éreztem, hogy most jött el igazán az ideje annak, hogy rátaláljak az igazira. És tudatosan keresni kezdtem.
A hastánc, mint művészet, régen izgatta már fantáziámat. A hagyományok sokasága és a hozzá kapcsolódó misztikum; a nőiesség kifejezése; a harmónia, amit sugároz... úgy éreztem, végre eljött az én időm. Ki kellett próbálnom!!!
Egy hideg téli estén ismerősöm bemutatott egy lánynak, aki egy éve járt hastáncolni. Ő vitt el először magával, és aznap este több dolgot is kaptam az élettől: egy lehetőséget, hogy kifejezzem önmagam a táncban; egy életstílust, amit ez a tánc alakított ki bennem; egy csapatot, amelynek én is fontos, egyenrangú tagja voltam; rengeteg barátnőt; és egy legjobb barátnőt azon lány személyében, aki magával vitt aznap este.
Heti kétszer jártam táncolni, és persze rögtön egy középhaladó csoportba sikerült belecsöppennem.
Gondolatokat gondolatokra halmoztam, és megfogalmazódott bennem: én be fogom mindenkinek bizonyítani (leginkább magamnak), hogy jövőre ilyenkor a színpadon fogok állni.
Az órák alatt szembesültem, hogy a kecsesség és harmonikus, összehangolt és könnyed mozdulatok mögött milyen kemény munka áll. Hogyan lehet könnyeden táncolni úgy, hogy minden kis izom mozgását izolálni kell? Hogy mozog a csípő,ha a felsőtest és a fej mozdulatlan? Eleinte káosz volt fejemben, izomláztól szenvedtem, amely olyan helyeken kínzott, ahol nem is gondoltam, hogy fájhat.
Egy pár hónap alatt (pontosan három) eljutottam arra a szintre, hogy életemben először színpadra léptem. És sikerült!!! Nem ájultam el az izgalomtól, nem estem el... igaz, falfehéren táncoltam végig a tanult koreográfiát, de az adott esetben ez még jó is volt, hisz a szám egy lírai szerelmes dalra készült.
...aztán már nem volt megállás, sodort magával a tánc világa. Évekig a Holdfény Lányai fellépő csoport oszlopos tagja voltam. Mahasti vezetésével sorra dobogós helyezéseket értünk el az országos versenyeken. Tanárként egyre több csoportot vezettem (gyermek és felnőtt csoportokat egyaránt), és mindeközben Mahasti oldalán a hastáncoktató képzés diákjainak pszichológiát, pedagógiát, mozgásbiológiát és gyakorlati alapismereteket oktattam.
Később saját iskolát alapítottam Zubaidah és Kígyónői Hastánc Stúdió névvel, amelynek a későbbiekben Zubaidah Orientális Táncstúdió lett a neve. Csoportjaim azóta is folyamatosan fellépnek olyan jelentős helyszíneken is, mint például a szombathelyi Savaria Történelmi Karnevál... Ezen kívül gálákon táncolnak és a versenyeken számos dobogós helyezéssel öregbítik hírnevünket.
...majd 2007 nyarán várandós lettem, de veszélyeztetett terhességem ellenére a táncot nem hagytam abba. Természetesen ügyeltem rá, hogy olyan mozdulatokat tegyek, amelyek nem árthatnak nekünk. Később, mikor kis Pocaklakó Picúrkám már mocorgott, minden alkalommal visszajelzett nekem... akár tetszett neki a mozgás, akár nem. Szóval: mozogtunk, koreográfiákat írtunk, gálát szerveztünk és felléptünk így együtt "duóban". A csoportjaimban azóta több táncos is kismama lett, de a mozgást ők sem hagyták abba.
Úgy vélem, a folyamatos pocakkal történő mozgásnak meg is lett az eredménye. Segített elmélyíteni a kapcsolatot a méhemben fejlődő kis emberkével, hisz nem csupán visszajelzéseket küldött nekem, hanem gyakran vigasztalást is jelentett neki a lágy ringatózás.
...és 2008. április 1-én megszületett kislányom, Fanni, aki végig segített szülés közben mocorgásával és akit a hasizmok izolált mozgatásának tudásával gyorsan és komplikáció nélkül tudtam a világra hozni.
Összegezve: amióta táncolok, mozgásom harmonikusabbá vált, önbizalmam nőtt, önértékelésem a pozitív felé tendál; szeretem az életet, hisz megvalósult egy gyermekkori álmom. A próbateremben és a színpadon igazi pillangóként lebeghetek, lepedők és függönydarabok helyett igazi fátyollal kezemben. És bizton állítom, hogy az élet minden területén érződik ennek a hatása. Hisz a problémák elrepülnek a tánc szárnyán, és egy vidám, kiegyensúlyozott nővé válhatok minden egyes nap.
...s hogy hová tartok? Előre a fejlődés útján. A jövőt nem látom, de életemben most érzem azt, hogy a sok változás, rohanás, stressz mellett van valami biztos pont az életemben. Van valami, amiben igazán önmagam lehetek. A csillogó ruhákban minden kis rejtett tulajdonságom kifejeződhet: az elegáns nő, a csintalan kislány, a vadóc macska, a teremtő földanya... Testben, lélekben egyre kiegyensúlyozottabbá válok... és célom, hogy ezt a harmóniát továbbadjam tanítványaimnak, hogy ők is átélhessék ezt a hosszú, véget nem érő, csodás folyamatot.
